István király zsidókat telepít a Csepelszigetre - naiv népi festmény; formalinba áztatott meztelen női alsótest - installáció; zsidó csillagot formázó marcipándarabok - desszert-műalkotás. A Műcsarnok Elhallgatott holocaust című kiállításán eredeti fényképek és dokumentumok keverednek lelkiismeret-ébresztőnek szánt, kortárs műalkotásnak látszó tárgyakkal - melyek némelyike jószerivel gúnyt űz a témából, vagy legfeljebb polgárpukkasztásra alkalmas. A helyenként a Terror Háza eddigi megoldásait haloványan utánzó tárlat zavaros koncepciója viszont nem ad választ a kérdésre: ugyan manapság hazánkban ki hallgatja el a vészkorszakot? így egyesek élnek a gyanúperrel, hogy a kiállítás legfőbb értelme az épület homlokzatán éktelenkedő, feje tetejére állított fekete háromszög és annak felirata, melynek láttán tapasztalataink szerint nem egy külföldi turista kiáltott már fel: „Nini, itt a zsidó múzeum!”

Õszinte gesztusok
Az idei évfordulóra való megemlékezés március közepén Washingtonban kezdődött, ahol konferencián elevenítették fel a hatvan éve történteket. A tanácskozáson a magyarországi vészkorszak kutatója, Randolph L. Braham azt találta mondani: könnyebben hegednének a sebek, ha a magyar államfő vagy a miniszterelnök a parlamentben szólna hazánk felelősségéről az 1944-ben történtekért, és elhangzana egy őszinte bocsánatkérés. A történész a március 12-i Magyar Hírlapban még egyértelműbben fogalmazott: „Jacques Chirac francia elnöktől és más államfőktől eltérően a magyar állami vezetők még nem kértek hivatalosan bocsánatot a zsidók ellen elkövetett gyilkosságokért.” Nos, Braham professzor e nyilatkozatával jókora tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot; Horn Gyula ugyanis 1994-ben azzal kezdte miniszterelnöki pályafutását, hogy a kormány nevében bocsánatot kért a zsidóságtól a második világháborúban elpusztított áldozatok miatt. (E gesztus akkor a kedélyeket olyannyira felbolygatta, hogy a „szélsőjobboldali bajkeverőként” számon tartott Mónus Áron a magyar nemzet rágalmazása vádjával feljelentette a szocialista politikust.)
Arra nem is merünk gondolni, hogy Randolph L. Braham ne tartaná Horn Gyulát legitim miniszterelnöknek - vagy arról lenne szó, hogy a történész az állami vezető kifejezésen a köztársasági elnököt érti? Ez esetben azt kellene megállapítanunk, hogy a professzor nem veszi figyelembe eddigi államfőink gesztusait. Azt a tényt például, hogy az első szabadon választott kormány a megalakulása utáni első adandó alkalommal, 1990 júliusában - Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád államfő jelenlétében - tiszteletét fejezte ki a nyilasok áldozatainak akkor felavatott emlékművénél. Igaz, bocsánatkérés nem hangzott el, ugyanakkor egy mély érzésű embernek nem kell magyarázni, hogy hányféle gesztussal lehet ugyanazt az üzenetet kifejezni. Lehet ez akár egy emlékmű felavatása vagy egy egyszerű, ám annál őszintébb térdhajtás - ez utóbbira mutatott példát Willy Brandt német kancellár, amikor 1970-ben Varsóban térdre borult a lengyel áldozatok mementója előtt. Egyébként pedig mostani államfőnk, Mádl Ferenc is többször adta már tanújelét, hogy szívén viseli az áldozatok emlékét.
Bár Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója 2000-ben egy New York-i megemlékezésen azt mondta: a vészkorszakra „nincs bocsánat”, zsidó szervezetek évek óta követelik, hogy a holokausztban érintett országok, egyházak kövessék meg az áldozatokat és a túlélőket. Ez többrendbelileg meg is történt, ám úgy tűnik, amilyen nehéz dolog bocsánatot kérni, alkalmasint olyan embert próbáló feladat ezt a gesztust elfogadni - és megbocsátani. A magyarországi reformátusok például 1946-ban - a Horthy-korszakban vitatott szerepű Ravasz László püspök javaslatára - adtak számot korábbi vétkeikről. Az egyház „megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tőle vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és felsőbbségét, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett.” A püspök ugyanakkor nem volt hajlandó bocsánatot kérni a zsidóságtól. Kárhoztatja is e tényt Randolph L. Braham, aki szerint az egyházi vezetők „lelkiismeretükön a zsidókat ért tragédia fölötti szomorúságuk kifejezésével könnyítenek”, ám a szerinte igazi bűnbánatot kifejező megkövetést elutasítják.

Nincs bocsánat?
Hasonló vitákat váltott ki az a nyilatkozat, melyet 1994-ben, a magyarországi holokauszt ötvenedik évfordulóján adott ki a katolikus püspöki kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. „Nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból eltűrték zsidó embertársaik tömeges megalázását, elhurcolását és meggyilkolását. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk” - olvassuk a szövegben. Volt, akiknek ez sem volt elég, s azt vetették az egyházak szemére, hogy csupán a mulasztásban megnyilvánuló bűnöket vették magukra, de nem tértek ki a holokausztot előkészítők, köztük az egyházak tényleges felelősségére. Amikor pedig II. János Pál 1998-ban közzétette a Megfontolások a soáról című dokumentumot, többen azt kifogásolták, hogy a pápa sem az egyház egészének, hanem csupán az egyház „fiainak és leányainak hibáit és vétkeit” fájlalja és felelősségét taglalja.
Hiba lenne, ha a sokszor politikai vitákat gerjesztő hivatalos nyilatkozatok mellett nem figyelnénk azokra a mély emberi gesztusokra, melyeket magánemberek, közösségek fogalmaztak meg az utóbbi években. „Hogy lehet, hogy nem vettük észre, hogy népében maga Jézus szenved újra? Mert iskoláinkban egy szőke, kék szemű, árja Jézust ismertünk meg. Pedig Jézus zsidó anyától született, zsidó otthonban nevelkedett, és zsidó írásokon nőtt fel” - olvashatjuk például a zsidóság és a kereszténység megbékéléséért tevékenykedő Dániel-csoport honlapján egy német protestáns lelkész írását, aki szerint „a holokauszt fejezete nem záródott még le. A túlélők ezrei vannak még közöttünk, életre szóló sebekkel. Nemcsak otthonaikat és szeretteiket pusztítottuk el, hanem a legtöbb esetben elvettük tőlük a legdrágábbat: Izrael Istenébe vetett hitüket.”

Kaddis a Parlamentben
Az ilyen őszinte megfogalmazásokhoz hasonló indíttatásból nyilvánította a magyar kormány 2000-ben április 16-át a holokauszt áldozatainak emléknapjává, mely alkalommal az iskolákban külön is felelevenítik az egykor történteket. Miként a kezdeményezést jegyző akkori oktatási miniszter, Pokorni Zoltán most lapunknak elmondta, sokat gondolkoztak, hogy a kommunizmus és a vészkorszak áldozataira együtt vagy külön emlékezzen-e az ország és a diákság. Végül - pedagógiai, emberi megfontolásból - úgy döntöttek, hogy a bolsevik diktatúra kárvallottjainak emlékére külön napot szentelnek február 25-én. „Ellenkező esetben ugyanis óhatatlanul kezdetét vette volna a méricskélés, az összehasonlítgatás: vajon melyik rendszer volt gonoszabb, melyiknek van több áldozata?” - elevenítette fel a Heti Válasznak az akkori szempontokat a Fidesz alelnöke. Ugyancsak kérdésként merült fel, mely dátumhoz kötődjenek az emléknapok. Pokorni elmondta: mindenképpen magyar vonatkozású időpontot kerestek, mert, mint fogalmazott, „ezek nemzeti ügyek, ez a mi történelmünk, ők a mi halottaink”.
A politikus szerint a két emléknap csak félig szól a múltról - valódi célja a jövőre utal, hiszen „minden nemzedékben újra és újra fel kell építeni azt a gátat, amellyel ellen tudunk állni a valamennyiünkben megbúvó gonosznak”.
Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a diákok puszta számadatok, tények, összefüggések helyett érzelmileg is átélhető pillanatok részesei a megemlékezések során. „Lássanak egy arcot; egy kislányt, akiből sosem lehetett felnőtt nő, anya; aki ma nagymama lehetne, de ez nem adatott meg neki” - fogalmazott Pokorni. A politikus felelevenítette, milyen meghatározó élmény volt 2000-ben, amikor az első emléknap alkalmával a Parlament felsőházi termében a szónoki pulpitusról - arról a helyről, ahonnan korábban a zsidótörvényeket előterjesztették - a magyar történelemben először felhangzott a héber gyászima, a kaddis. „Aki ott volt, érezhette: nagy dolog részese” - fogalmazott Pokorni Zoltán.