A nyilaskeresztes párt székháza előtt állva mélyen megindított, hogy nem vagyunk egyedül, magyar demokraták sokezres tömege érezte a részvételt hasonló parancsoló szükségnek. De sajnos, úgy tűnik, még a magyar történelem legsötétebb időszakáról való megemlékezés sem teszi lehetővé, hogy a parlamenti pártok akár egyetlenegy órára is együtt fejezzék ki tiszteletüket a sok százezer zsidó és nem zsidó, roma és nem roma honfitársunk iránt, akik a legesztelenebb politika következményeként pusztultak el.

A Terror Házát az előző kormány hozta létre, hogy folyamatosan emlékezzünk az országunkban dúlt terrorra és diktátorokra, így arra számítottam, hogy az előző kormány pártjai is megjelennek, és velünk együtt emlékeznek a gyilkosokra és áldozataikra. Azt kellett azonban látnunk, hogy itt és most, még az Andrássy út 60. előtt sem tűnik el a köztünk lévő politikai szakadék. Egyedül a Magyar Szocialista Párt fogadta el az SZDSZ Új Generáció meghívását, s legnagyobb sajnálatomra ez mindennél jobban demonstrálja a magyar politika mély megosztottságát. Szerény véleményem szerint elengedhetetlenül szükség lenne egységbe szólító eseményekre, nemcsak a közös megemlékezés, hanem az együttes tiltakozás végett is az újfasiszták és a nemzetiszocializmus ellen.

Az Andrássy út 60. előtt állva leperegtek előttem azok a képek, ahogy Hitler és az SA megszállták az utcákat, felfegyverezték magukat azokkal a német nemzeti szimbólumokkal, amelyek korábban az egész német néphez tartoztak, származástól és politikai meggyőződéstől függetlenül. A nemzetiszocialisták úgy viselkedtek, mintha csak ők lennének az igazi németek, mintha csak az övék lenne Németország. A nemzeti lobogót csakúgy, mint minden más nemzeti szimbólumot kizárólagos tulajdonuknak tekintették, elraboltak mindazok identitását, szabadságát, vallását, akik mások voltak, vagy csak másként gondolkodtak. A demokráciát fölszámolták, kirekesztették, és végül megsemmisítették azokat, akik nem osztották az "EIN VOLK, EIN REICH, EIN FÜHRER" politikáját. A terror a zsidókat, a szocialistákat, a kommunistákat, a cigányokat és Jehova tanúit érte el először az utcákon, majd mindenki mást, aki ki merte fejezni ellenérzéseit a nácikkal szemben akár csak a legcsekélyebb mértékben is -, például úgy, hogy nem viselt horogkeresztes jelvényt. A nemzetből való kirekesztés politikája hamarosan megfertőzte az otthonokat, a családokat, a barátságokat, a szerelmeket és a házasságokat, amelyek nagy számban bomlottak fel, akár politikai nézeteltérés okán, akár az un. nürnbergi törvények miatt. A jó német árja volt, a jó zsidó pedig halott.

1944. október 15-től ez a szemlélet vált egyeduralkodóvá nálunk is. Liberálisként, magyarként és zsidóként minden erőmmel megvédelmezem a szólásszabadság jogát. De bármilyen újfasiszta demonstráció súlyos inzultus minden demokratával és mindazokkal szemben, akik a diktatúra áldozatai voltak. Az én szememben Bácsfi Diána, és mindazok, akik kizárólagos igényt jelentenek be annak eldöntésére, mi helyes és mi nem, valóságos elefántok. Nem azért, mert veszélyesnek gondolom őket a magyar demokráciára, hanem azért, mert ormótlan elefántlábukkal beletaposnak a be nem hegedt sebekbe, Hitler, Szálasi, Sztálin vagy bármely diktátor túlélő áldozatainak sebeibe, a halottak leszármazottainak, szeretteinek sebeibe. Az ő számukra Bácsfi és a hozzá hasonlók nem "virtuális elefántok", mint Pokorni Zoltán számára. A félelem mögött sem a médiát kell keresni. Ellenkezőleg, mély meggyőződésem szerint a médiának - a Népszavához hasonlóan - a lehető legszélesebb támogatást kell nyújtania ahhoz, hogy a közvéleményt mozgósíthassuk ezen szélsőséges, undorító és szörnyűséges "politikai" felfogással szemben.

Abban azonban tökéletesen egyetértek Pokorni úrral, hogy egyik demokratikus politikai pártnak sem szabad felhasználnia ezeket a széles körben elutasított marginális csoportosulásokat arra, hogy sarat dobáljon bármely más demokratikus pártra. Az igazi demokratikus pártok egyáltalán nem dobálnak sarat, mivel nincs szükségük sem sárra, sem mocsokra ahhoz, hogy nézeteltéréseiket megvitassák. Ebben az országban a sárdobálás túl gyakran eredményezett tömegsírokat!

Örültem, hogy az ellenzék vezetője megkoszorúzta Sztehlo Gábor lelkész emléktábláját, már csak azért is, mert az általa megmentett zsidó gyermekek között ott volt édesanyám is. Örömöm teljesebb lett volna, ha a koszorúzásra egy korábbi órában került volna sor, ami lehetővé tette volna Orbán Viktor számára, hogy felszólaljon az Andrássy út 60. előtt is. Támogatom az ellenzék javaslatát az Igazak emlékfalának felállítására, csak arra ügyeljünk, hogy az emlékfal ne újabb elválasztó, egyik vagy másik párt által emelt újabb átjárhatatlan fal, hanem az egész nemzet emlékfala legyen. A nemzeti emlékezés legkiemelkedőbb pillanataiban legyünk képesek a megosztottság helyett az összetartozást demonstrálni. A politikai erők tekintsék egymást a nemzet részének és patriótának, tartozzanak össze a kirekesztés elutasításában, és közösen demonstráljanak ellene.

Liberálisként nem is tudnék olyan hazát elképzelni, ahol ne léteznének különböző politikai hitvallások, meggyőződések, amelyeket ki-ki szabadon hirdethet. Ebből is következik, hogy kéréssel fordulok minden érintett politikai erőhöz: se most, se a jövőben soha senki ne tekintse Magyarországot, a magyarságot saját hitbizományának, viszont határozottan és egyértelműen utasítson vissza minden kisajátítási kísérletet, és tiltakozzon ellene. Ez a legkevesebb, amit a történelmünkből megtanulhatunk. Kéréssel és felhívással fordulok továbbá minden politikai erőhöz azért is, hogy a jövőben, amikor halottainkra, történelmünk legkiemelkedőbb és legsötétebb eseményeire emlékezünk, tegyük félre mindazt, ami bennünket megkülönböztet, és emlékezzünk együtt. Elvégre hőseink és halottaink mind ennek a csodálatos magyar nemzetnek voltak gyermekei.

A politikai erők tekintsék egymást a nemzet részének és patriótának, tartozzanak össze a kirekesztés elutasításában, és közösen demonstráljanak ellene.