Fiúk és lányok, érettebbek vagy tapasztalatlanok. Gyermekek, akik nem tudták fölfogni a fölfoghatatlant, gyermekek, akik hirtelen felnőtté értek, és tapasztalatlan szívükkel is egészen pontosan tudták, mekkora borzalmak várnak rájuk. Testvérek, akik tartották egymásban a lelkei, ikrek, akiken kísérleteket hajtottak végre, egészségesek, akik rettegtek attól, hogy betegek lesznek, és kifekélyesedett lábúak, skorbutosak, fertőzöttek, akik már nem bízhatlak semmiben. Erős ifjak, akik legyengültek, és a gyenge lányok, akik összes hitüket, lelkierejüket összeszedve próbáltak kitartani. És akik reméltek és hittek, mint az a tizenéves kislány, aki levélben kérte „Isteni", mentse meg a szüleit.

 

Gyermekek, akik könnyezve, betegen és rémülettel a lelkükben dermedten várták, hogy fölébrednek a lidércálomból. Gyermekek, akiket elszakítottak szeretteiktől, gyermekek, akiknek szüleit a szemük láttára aláztak meg, küldték a halálba.

 

Gyermekek, akiknek már nem lehetlek gyermekeik.

 

Gyermekek, akik ha megmeneküllek, ezerszer fölriadtak álmukból, ezerszer újraélték a rettegést, hallották ugyanazokat a vezényszavakat, átéltek ugyanazon rettenetet, amelytől megszabadulni egyetlen emberi élet aligha elegendő.

 

Akik gyermekként megjárták, és túlélték Birkenau, Dachau vagy Mauthausen poklait, a gettók retteneteit, azok számára a „gyermekkor" valami egészen sajátosat jelentett. Õk soha nem tudnak úgy visszafordulni a gyermekkorhoz, mint erőt adó forráshoz. Ahhoz, hogy élni tudjanak, ahhoz, hogy családot alapíthassanak, az élet kemény parancsára nekik valamilyen módon túl kellett emelkedniük azon, amit gyermekfejjel átéllek. Voltak, akik néhány hét alatt megöregedtek. A bőrük, a csontjuk, a testük örökre megőrzi, talán még jobban is, mint a felnőtteké, azt, amit átélniük soha nem lett volna szabad.

 

Kisiskolások, kicsiny gyermekek voltak közülük. Néhányan éppen az első szerelmet élték át, mint jelképpé vált a holland kislány, Anna Frank. Tanulási eredményeiket, sportteljesítményüket, személyiségüket formáló kedvteléseiket mintha nem is „odahaza", hanem egy másik bolygón hagyták volna. Mert mindaz még akkor volt, mielőtt elválasztották volna őket az életüktől. Mielőtt a világ lemondott volna róluk.

 

Még meg sem mutathatták, mire képesek, még csak sejteni lehetett egyikről-másikról a majdani tehetség csíráit. Gyermekek, Még nem értették a világot — és már nem érlelték a világot. Még mindenen innen voltak — és már mindenen túl voltak. Gyermekek. A megismerés, a felnőttkor kapui még ki sem nyíltak — és máris, örökre becsukódtak. Gyermekek, akik ha megmenekültek is, többé nem voltak már gyermekek. Szemük tükrében a rémület, a halál vert tanyát. Fényképek őrzik a tekintetüket.

 

Folytatása következik.